Nem saját írás, de kérlek ne másold le!

Az unikornisról

"Tudományos inszektológiai nézopontja a szuklátóköru tudóskodó bogarászás szatírája is egyúttal" - írta a lepkéket és darazsakat méteres gobelinné varázsoló Nagy Juditról, a kiállító muvészek egyikérol Frank János, épp a Természettudományi Múzeumban való kiállításakor. Éppen ott, ahol magam is csak szuk látóköru tudósként bogarászva próbálom a rovarokat helyzetbe hozni, rájuk a vakuló világ szemét rányitni. És tessék, amikor úgy érzem, a múzeum a múlté, a természetrol prédikálni avítt dolog, aki nem a digitális világban merül el, az elmaradott, akkor kapom kézbe az Unikornis-csoport katalógusát, melyben azt írják: "A korszerutlenség mind idoszerubb: válasz korunk legégetobb problémáira, válságaira." Újult lélekkel fogtam az elmélkedésbe!

Az unikornis nagyon különös kreatúra. Még az is lehet, hogy nincs is. Bár ennek ellentmond az, hogy kétezerötszáz éve tudunk róla. Akkor mégis van? Az ember sokszor azt fogadja el igazságnak, amit a többiek sokan annak tartanak. Mennél többen hisznek el valamit, annál inkább igaz.

Tudóstársaim biztosan felhorgadnak ezt hallván, de úgy áll a helyzet, hogy semmi nincs, ami önmagában igaz lenne. A mi világunkban minden, ami igaz, azért igaz, mert kevesen vagy sokan megfogalmazták, mert sokan vagy még többen nem tapasztalták meg az ellenkezojét, mert sokan hiszik.

Igaz az, hogy a feldobott ko leesik? Persze.

Esne csak egyetlen egyszer is fölfelé! Máris csak úgy lehetne a lefelé esésrol beszélni, mint nagy valószínuséggel bekövetkezo eseményrol és nem mint biztosan bekövetkezorol.

Bár senki sem tudta bizonyítani a létét, a Loch Ness-i szörny létezése nem zárható ki, nem biztos, hogy nincs. Sokan látták, ábrázolták, sot volt, aki le is fényképezte. Ettol még nem biztos, hogy van. Vajon miért ne traktálhatnánk épp az unikornist?

Az unikornis különös kreatúra. Állítólag születését is muvészeknek, sajátos muvészi látásmódnak köszönheti: a perzsa féldombormuveken profilban ábrázolt bikák képét (mely egyszarvúnak látszott) regélték tovább a régi görögök. De nem csak bikáról beszéltek, ahány legenda, annyiféle unikornis, ahány ábrázolás szintén annyiféle. Van, amelynek lóteste és lófeje van, lópatája, de van párosujjú patás is, kecskefeju is, még a jellegzetes kecskeszakáll sem elmaradhatatlan. Plinius szerint: "...a teste lóra emlékeztet, a feje szarvasra, a lába elefántra, a farka pedig vaddisznóra... Mély hangon bog; egyetlen hosszú, fekete szarv nyúlik ki a homloka közepébol." A szarva régen inkább az orrszarvúé volt, a középkor óta a narvál agyara az. Úgy képzelem, az igazi unikornist, az ábrázolások mögött megbúvó, kettos természetu fenevadat társadalmi igény hívta életre, színesítette, csiszolta. Beszélni kellett, helyesen beszélni, a test ördögérol.

Ez az Unikornis is, amelyet megnézni, megcsodálni, ünnepelni jöttünk, ez is összetett. Öt nagyon különbözo muvészbol áll a csoport, nagyon különbözo alkotásaikból áll össze produkciójuk, közös kiállításuk. Meszlényi Attila a csontozatot hozta (szarvasé?, emberé?), Csíkszentmihályi Róbert a mitológiai mozdulatokat (no?, bika?), Nemes István az elvarázsoltságot (magányos?, áldozatára leso?), Nagy Judit a dekorativitást (reneszánsz?, posztmodern?), Szemadám György a leképezést (melyik a valódibb madár: a keretben lévo, vagy a tévében látott?). És a hatodik, Péchy Tamás szervezte mindezt össze Unikornissá.

Azonban ez itt egy szereptévesztéses, tudatzavaros unikornis.

Az igazi unikornis autentikus középkori források szerint vad. Vérengzo. Fékezhetetlen. Egyetlen módon juhászodik meg, ha egy szüzet vetnek elébe. Ekkor lecsillapodik, a szuz megszoptatja emloibol, s a békés bestiát azután elvezetheti.

Ez a mi Unikornisunk itt valami egészen másra fenekedik. Bestiákat akar. Ő akar szelídíteni. Ennek az unikornisnak a szelídítés = életmód.

"Korszerutlenek vagyunk. De bízunk benne, hogy nem egy örökre letunt korszak utóvédjét, hanem egy új, emberibb világ eloorsét alkotjuk. A természethez megtérni szerintünk nem visszafordulás: egy mindennél idoszerubb s minden eddiginél átfogóbb szintézis lehetosége, kultúra és természet, az emberi történelem integrációja" - írják magukról.

Csíkszentmihályi Róbert természeti gyökereinket idézi fel, Meszlényi Attila véges voltunkra emlékeztet, Szemadám György a dekoráció természetességét firtatja, Nemes István tétova érintésre készteti ujjunkat, Nagy Judit kiemel a hétköznapokból.

Akik ennyi gondolati és természeti szépséget tudnak elénk tárni, azok talán képesek lesznek megszelídíteni néhány fenevadat. Nem feltétlen céljuk a ciánnal aranyat mosók megtérítése, nem céljuk a mindenhova autóval gördülok meggyozése, nem céljuk a háborús rombolók megfékezése. A természet letisztult formáit ismerve ábrázolnak, teremtenek. Azért azt írják: "Világunk ma új embert kíván: a hatalmát bölcsen mérsékelni képes, a természet rendjét belülrol is megélo, érte teljes felelosséget vállaló embert." Az öt muvész talán segít másoknak, hogy saját magukat újrateremtsék.

Az unikornis egy ideje kiment a divatból, mégis most megjelent elottünk, mert ideteremtették, mert idoszeru. Nagyon különös kreatúra, mindenki láthatja, ha körülnéz. Most azonban nyilván olyan lény kreálása volt aktuális, amely nem a szuzies szerelem hatalmára, hanem sürgetobb parancsra, a szuzies természet és vad természetünk összehangolására emlékeztet minket.

"Válságaink közül az ökológiai az alapveto. Ha ezt nem sikerül megoldanunk, a többivel már nem lesz módunk foglalkozni" - írják. Jó lenne, ha többen fogadnánk el azt, ami olyan nyilvánvaló, mint a gravitáció (azaz hogy a ko leesik). Azt, hogy a természet szép, rejtélyes, törékeny, féltenivaló, szeretni érdemes. Ha elég sokan mondjuk, talán elobb-utóbb mindenki elhiszi, hogy ez igazság, és elkezd eszerint élni.